Szombaton Vácon szerepeltünk a Mészáros Ferenc emléktornán. Bár a játék minősége elmaradt egy kicsit a várttól, minden mérkőzésünket megnyerve végül is torna győzelemmel zártuk a délelőttöt.  Régóta vártunk már erre a pillanatra. Másfél év telt el a közös munkából, a tiszaburai 21. helytől, az elmúlt időszakok bronzérmein keresztül vezetett az út idáig. A folyamatot pedig csak felgyorsította az a vérfrissítés, amin keresztül ment a keret a télen. Egy egészen más útra lépünk most, más elvárások következnek önmagunkkal szemben. Ez sem lesz könnyebb, mint az elmúlt időszakok, de az igazi győztesek így születnek.

Szóval Vác. Először is, nagy-nagy dícséret a gyerekeknek azért a hozzáállásért, amivel játszottak végig. Erőszakosan, agresszívan játszottunk, mindenki játékát sikerült ezzel elrontani. Ellenfeleinket sikerült dominálni, de a gyors játék, amire  labdabirtoklásban készültünk inkább kapkodás volt sokáig a torna folyamán. Persze ebben benne lehetett az is, hogy  a gyerekek tudták azt, itt ma nyerni kell, és lehet ez egy kicsit több terhet rakott rájuk. Mostanra viszont át kellett már lépni a saját árnyékunkat, fel kell vállalni ezeket a terheket, meg kell tanulni győzni. Amit szeretnék elérni, az a döntőben jött ki belőlünk. Gyorsan sikerült gólt elérni, és ezután felszabadultan élvezték a gyerekek a játékot úgy, hogy közben megmaradt a sebesség, az agresszivítás, megvolt a dolgok melós része is. Ezt kell hosszabb távon magunkévá tenni, és ezekre az alapokra majd lehet csapatjátékot építeni a későbbiekben.

Gábor bácsi